10. Jérémy Toulalan (az Olympique Lyontól a Málagához, 11 millió euróért)

A 27 esztendős francia védekező középpályás még a nyár elején igazolt az újgazdag Málagához, nem kis csodálkozást keltve. A rutinos játékos négyéves szerződést kötött a spanyolokkal, akik 11 millió eurót fizettek érte. Az Olympique Lyon alaposan megkérte árát, lévén márciusban hosszabbítottak vele 2015-ig. A 2008-as Európa-bajnokságon és a 2010-es világbajnokságon láthattuk, nem ildomos, ha Toulalan szervezi a támadójátékot, de spanyolföldön ilyesmire aligha lesz gondja, mivel Santi Cazorla, Júlio Baptista, Diego Buonanotte és Joaquín játszik majd előtte/mellette.

9. Arda Turan (a Galatasaraytól az Atlético Madridhoz, 12 millió euróért)

Nem sokáig üldögélt a Sergio Agüeróért kapott pénzen az Atlético, és bár a portói Radamel Falcao az első számú kiszemelt, a madridiak hamarabb megegyeztek a Galatasarayjal kapitányuk, Arda Turan megvételéről. A középpálya közepén és szélein bevethető támadó szellemű játékosért egy tucat milliót fizettek, és négy évre kötöttek vele szerződést. A bulvármédia nagy örömére a most éppen kisebb sérüléssel bajlódó Turannal tart hazája közismert szépsége, a futballista barátnője, Sinem Kobal is. Az eladó bizonyos feltételek teljesülése esetén még egymillióval gazdagabb lesz, míg Turan feltétlenül, elvégre évi 2.5 milliót keres majd. A Galata egyébként kész lett volna még ennél is többet fizetni, ha marad, de a 24 éves futballista mindenképpen Nyugat-Európában kívánta folytatni karrierjét. Ezzel a transzferrel ő lett minden idők legdrágább török labdarúgója.

8. Bojan Krkic (a Barcelonától a Romához, 12 millió euróért)

Nem kevés ideig tartott, mire a Roma megszerezhette a mindössze húszesztendős támadót a Barcelonától, mindenesetre sokat mond, hogy mihelyst megvették a katalánok Alexis Sánchezt az Udinesétől, órák alatt átengedték a spanyol-szerb támadó mindenest a „farkasokhoz". Rómát látni, és befutni – ez fűti most Krkicet, aki korábbi csapatában a bődületes konkurencia miatt nem tudott kibontakozni. Érzi ezt egykori csapata is, hiszen bár az olaszok 12 milliót fizettek most érte, minden idők egyik legkülönösebb tranzakciójának keretében 2013 nyarán 13 millió euróért visszavásárolja a feladó Krkicet; de ha a Roma nem adja, 28 millió eurót kell átutalnia a Barca számára. A transzfer összköltsége utóbbi esetben 40 millió euró fölé emelkedik, ahogyan azt a Barcelona hivatalos honlapja is megerősítette – nem is olyan sok, gondoljunk csak Javier Pastoréra.

7. David de Gea (az Atlético Madridtól a Manchester Unitedhez, 20 millió euróért)

Nem volt könnyű helyzetben Sir Alex Ferguson, amikor azzal szembesült, hogy kapusa, a holland Edwin van der Sar immáron véglegesen visszavonult az idény végeztével. Korábban nyúlt már mellé párszor a kesztyűs emberekkel a skót (Fabien Barthez, Massimo Taibi, Mark Bosnich, Roy Carroll, Ricardo és Tim Howard tudna mesélni erről, de aligha akar), ám most biztos volt abban, hogy a mindössze húszéves spanyol betölti a hollandus által hátrahagyott űrt. De Gea 2016-ig írt alá a „vörös ördögökhöz", ahonnan a válogatott 1-es mezét is megcélozza tervei szerint. Bár nem a legjobban mutatkozott be új klubjában, ne feledjük, hogyan kezdett például a nagy Edwin Torinóban, majd micsoda karriert futott be Angliában, ahol hosszú távra is megkapta a bizalmat.

6. Santi Cazorla (a Villarrealtól a Málagához, 21 millió euróért)

Azért megvan annak a diszkrét bája, ha arab olajmilliárdokból feltuningolnak egy spanyol kiscsapatot, amely 21 milliót ad ki egy klasszisnak semmiképpen sem nevezhető középpályásért. A 26 éves madárcsontú Cazorla a Villarrealtól érkezett, és öt évre írt alá új kenyéradójához. A középpálya mindkét szélén és közepén is bevethető játékos 2007-ben az év labdarúgója lett hazájában, 2008-ban Európa-bajnok válogatottjával, most pedig évi hárommillió eurót keres majd. Neve nem éppen az elsők között ugrik be, ha a spanyol válogatottról elmélkednek a sörözőkben, de ne feledjük, a tavasszal kettőt vágott az Egyesült Államoknak, legutóbb az olaszok ellen pedig 80 percet futballozott. A játékos mindkét lábával remekül kezeli a labdát és rúg kapura, és mindkét szélen képes kiemelkedő teljesítményre.

5. Zlatan Ibrahimovic (a Barcelonától a Milanhoz, 24 millió euróért)

Nem volt éppen szerencse által ihletett pillanatában a Barcelona vezetősége, amikor megvette a svéd támadót az Intertől 2009 nyarán 69.5 millió euró értékben, Samuel Eto'o ellenirányú mozgásának farvizén (akit húszmillió euró értékben beszámoltak az ügyletbe, csökkentve a fenti, világrekord-közeli összeget). A katalánoknál, bár góliszonyban éppen nem szenvedett, nem tudott igazán beilleszkedni a csapatszerkezetbe, ráadásul Pep Guardiola edzővel sem ettek egymás tenyeréből egy idő után, így tavaly nyáron kölcsönadták hatmillió euróért a Milannak. 24 milliós kivásárlási opcióval, amivel éltek is a tavasz végén az olaszok. Ahhoz képest, hogy megszerzésekor alig negyedmilliárdos kivásárlási árat szabtak meg a katalánok, nem is járt vele olyan rosszul a Milan...

4. Alexis Sánchez (az Udinesétől a Barcelonához, 26 millió euróért)

A nyár legnagyobb transzfercikke volt az ördöngös chilei szélső Olaszországban, akiért neves klubok álltak sorba, no és az Anzsi Mahacskala. A dél-amerikait végül a Barcelonának adta el klubja 29 millió euróért, de ez az összeg még 11.5 millióval emelkedhet a későbbiekben. Ahogyan futballoznak mostanában a gránátvörös-kékek, nehéz lesz olyan feltételt támasztani a csapat elé, amelyet az ne teljesítene...

A játékos 2016-ig írt alá, és játékstílusát figyelembe véve habkönnyen beilleszkedik majd új társai közé. A dél-amerikai a 9-es mezt kapta meg, de inkább a jobb szél az ő felségterülete, klasszikus középcsatárként alighanem csak keveset fog szerepelni – már csak azért is, mert ez a poszt elvétve létezik a katalánoknál.

3. Cesc Fabregas (az Arsenaltól a Barcelonához, 29 millió euróért)

Mi tagadás, már nagyon unták a népek a Fabregas-sagát, hiszen naponta öt-hat, egymásnak ellentmondó hír és cikk jelent meg (néha a mi oldalunkon is) a spanyol középső középpályás és a Barca ismételt egymásra találásáról. Hosszas tárgyalások végén csaptak egymás kezébe a felek: a Barcelona 29 milliót készpénzben utal át az Arsenalnak, hatmilliót bizonyos feltételek teljesülése esetén, további ötmilliót pedig a játékos éves fizetéséből, évi egymilliónként. Az Arsenal láthatóan jobban járt volna, ha más kérőknek adja el őt, mondjuk, a Real Madridnak.

Nagy viharokat vert szakmai szempontokból is ez az átigazolás.

„Kívülről annyi látszik csak egzakt módon, hogy a Barcára épülő világ- és Európa-bajnok spanyol válogatott nagy tornáin Fabregas jobbára csak csereként jutott szóhoz, már amikor egyáltalán szóhoz jutott" – írta Szabados Gáborunk; egy kedves olvasónk, Kecsedi Dávid pedig arról filozofált, hogy „Fabregas mégis kinek a helyén fog játszani? Xavi cseréje lesz? Ez elég erős lenne azért. Busquets pozíciója nem neki való, Iniestához képest nem elég fürge, klasszikus szélsőnek meg nem való. Nagyon merész felállás lenne az Iniesta, Villa, Messi hármas elöl, mögötte pedig a Fabregas, Busquets, Xavi trió. Ez szerintem nem lenne hosszú életű, főleg, hogy padra tenni a körülbelül 20 gólos előző szezon utáni Pedrót, szerintem vétek lenne". No, és akkor még nem is beszéltünk Alexis Sánchezről...

Az igazság azonban az, hogy Xavi 1980-as születésű, azaz gondoskodni kell lassan pótlásáról, a szűrő, Javier Mascherano lassan már középhátvéd (talán nem is lenne belőle rossz söprögető, ha lenne még ilyen poszt), egy Seydou Keitát bármikor fel kell áldozni egy Fabregasért, Thiago Alcántara még rutintalan ilyen szinten, hiszen bármekkora tehetség, csak most került fel a B-csapatból, Andrés Iniesta a széleken is képes világklasszisként futballozni, nem csak középen (lásd spanyol válogatott); Sergio Busquets Mascheranóval egyetemben pedig szűrő, azaz más poszton szerepel. Busquetset egyébként sem lehetne egyszerűen csak „becserélni" a régi-új játékosra, hiszen a szürke eminenciásnak óriási szerepe van a klub újkori menetelésében.

Meglehet, nem lesz kimondottan „szakújságírói", amit most írok, de őszintén, ha önök edzők lennének, az elképesztően hosszú hazai pontvadászatot, a két kupát, a téli klubvilágbajnokságot, az Európa-bajnoki selejtezők hajráját és a nyári kontinenstornát is figyelembe véve nem örülnének annak, hogy egy posztra lenne két zseniális és egy több mint ígéretes fiatal játékosuk? Na ugye...

2. Fábio Coentrao (a Benficától a Real Madridhoz, 30 millió euróért)

Ki hitte volna, hogy ezen a nyáron a legnagyobb összeget a spanyol klubok egy portugál balhátvédért fizetik, és ki gondolta volna azt a Real Madrid galaktikus korszakában, hogy lesz olyan átigazolási idény, amikor egy védő lesz a csúcstartó? José Mourinho alatt azonban minden kicsit más, ezért is adott a Real 30 millió eurót a Benficának a bal oldali védőért. A portugál klub egyébként sokáig vonakodott eladni egyik legértékesebb játékosát, még feljelentéssel is fenyegette a csábítót, az elvágyódó védőt pedig büntetéssel, de végül beadta a derekát. A vételár csak papíron 30 millió, mert az ügylet kapcsán ötmillió euróért megvette a Benfica a madridiaktól az argentin válogatott védőt, Ezequiel Garayt. A 23 éves Coentrao 2017-ig írt alá.

Megszerzése azért is érdekes, mert korántsem vezet a játékos előtt kikövezett út a kezdőbe, lásd még a brazil Marcelót, aki tavaly szeleburdi fiatalból posztja egyik legjobbja lett, és rendre húzóemberként tündökölt. Igazi Jolly Joker lehet a fiatal portugál, aki két felkészülési találkozón is középső középpályásként szerepelt, és emlékezzünk csak vissza arra, hogy a Spanyol Szuperkupa első felvonásán csereként a jobbszélső Ángel di Maríát váltotta. Lehet, hogy Mourinho már tud valamit, amit mi még csak sejtünk?

Azt kevesen hangsúlyozzák, hogy Coentrao minden idők egyik legdrágább védője lett, hiszen csak Rio Ferdinandért, Daniel Alvesért, Alessandro Nestáért és Lilian Thuramért fizettek nála többet, és éppen annyiba került, mint fénykorában Ricardo Carvalho és Pepe, két jelenlegi, valamint David Luiz, egykori csapattársa.

1. Sergio „Kun” Agüero (az Atlético Madridtól a Manchester Cityhez, 45 millió euróért)

Az idei nyár egyik leghosszabb, de nem legunalmasabb átigazolási rétestésztája az Agüero-üzlet volt. A minizseni már az elmúlt bajnokság végén leszögezte, hogy Madridba már csak összecsomagolni repül vissza a Copa után, mert Angliába teszi át székhelyét, Manchesterbe vagy Londonba. Új klubja végül a City lett, amely 45 millió eurót fizetett játékjogáért, az elmaradhatatlan opciókkal egyetemben. Hogy miért távozott a szigetországba Agüero, az az igazán érdekes: egyrészt az Atlético nem volt hajlandó eladni őt ősi riválisának, a Realnak, másrészt az iránta érdeklődő olasz klubok már nem versenyképesek ezen a szinten, harmadrészt a futballista új állomáshelyén heti (!) 234 ezer eurót keres majd.

Más ügyekben sokat számított a klub iránt érzett szerelem is: Coentrao kijelentette, hogy nem megy a Chelsea-be, mert csakis a Realba vágyik, Fabregas pedig fizetni is hajlandó a Barcelonáért.

Ahol viszont nem a klubszeretet dominál, hanem valami egészen más, ott nem tud a spanyol liga összességében konkurálni a Premier League-gel. A transfermarkt.de kimutatása szerint az angol élvonalbeli klubok 134.34 millió eurót költöttek eddig a nettó, tehát az eladásokból befolyó összegeken felül, a spanyolok 50.34-et. Egyébként sem költenek már annyit a hispánok, mint korábban: a tízes lista végét 2000-ben Diego Tristán még 17.8 millió mai euróval foglalta el.

Hogy a gyakorlatban mit ér mindez? A nemsokára kezdődő spanyol pontvadászat, a Bajnokok Ligája és az Európa-liga választ ad majd erre...